A fotózás iránti érdeklődésemet, és főleg az analóg vonal iránti szeretetemet nem egy drága fényképezőgép vagy egy gondosan megtervezett projekt indította el. Egy régi Polaroid volt az első szikra. Pontosabban egy Polaroid OneStep Express, amelyet egy zsibvásáron vettem kemény 500 forintért.
Nem tudtam, működik-e. Ránézésre nem volt különösebben bizalomgerjesztő, az előéletéről pedig annyit lehetett tudni, hogy valószínűleg hosszú ideje hevert valahol dobozok, régi elemek és más elfelejtett tárgyak között. Eredetileg csak dekorációnak szántam a polcra. Tetszett a formája, a kissé bumfordi műanyag háza, és az, hogy egy olyan korszak tárgyának tűnt, amikor a fotó még nem automatikusan a telefonban kötött ki.
Az 500 forintos gép próbája
Aztán vettem hozzá egy kazettát, mert a kíváncsiság végül csak erősebb volt a józan észnél. A OneStep Express 600-as filmet használ, amelynek a sajátossága, hogy a filmkazetta tartalmazza a fényképezőgép működéséhez szükséges áramforrást is. Ez régi Polaroidoknál kifejezetten praktikus: ha a gép mechanikája rendben van, egy friss film behelyezése után jó eséllyel életre kel.
Elkészítettem az első képet. A gép kiköpte a fehér keretes lapot, én pedig vártam, hogy történjen valami. Nem történt. Legalábbis az első pár másodpercben nem. A kép sötétnek, üresnek és teljesen használhatatlannak látszott, ezért arra jutottam, hogy vagy a gép rossz, vagy a film lejárt, esetleg mindkettő. Nagy fotós diagnózis volt, körülbelül fél perc tapasztalattal.
Fogtam a képet, és egyből bedobtam a konyhai szemetesbe. Később visszamentem kidobni valamit, lenéztem, és akkor láttam meg, hogy a kártyán lassan tényleg megjelent egy fotó. Nem volt szép. Kiégett, kissé esetlen, a témája pedig egy vigyorgó fej volt. Mégis azonnal világos lett, hogy nem a gép hibásodott meg, hanem én nem értettem, hogyan működik.
Az a kép a mai napig kint van a hűtőmön. Objektíven nézve nincs benne semmi különleges, és valószínűleg egyetlen portfólióba sem kerülne be. Nekem mégis az egyik legértékesebb fotóm, mert azzal kezdődött minden. Nem egy tökéletes eredménnyel, hanem egy hibával, egy kis türelemmel és azzal a felismeréssel, hogy a Polaroid nem gyors digitális fényképezés papírra nyomtatva.
A Polaroid kémiája nem siet
A mai Polaroid filmeknél a teljes kép általában körülbelül 10-15 perc alatt rajzolódik ki. A pontos idő függ a filmtípustól és főleg a hőmérséklettől. Ez jóval hosszabb folyamat, mint az Instax filmeknél megszokott gyorsabb előhívás, és elsőre könnyű félreérteni. Az ember lát egy majdnem üres lapot, aztán ösztönösen azt gondolja, hogy valami elromlott.
A frissen kilökött képet az első percekben érdemes fénytől védeni. Sok újabb Polaroid gépen ezért van beépített fényvédő lemez, de ez nem jelenti azt, hogy a képet jó ötlet tűző napra tenni vagy rögtön körbehordozni mutogatni. Zsebbe, táskába vagy fejjel lefelé egy sík felületre helyezve általában nyugodtabban tud előhívódni. Rázogatni sem kell. A film ettől nem lesz gyorsabb, csak a kézmozdulat érzi úgy, hogy legalább tesz valamit.
A hőmérséklet a végeredményre is erősen hat. Hidegben a kémiai folyamat lassabb lehet, a kép pedig hajlamosabb kékes, fakóbb árnyalatokra. Melegben gyorsabban indul meg az előhívás, és melegebb, vörösesebb tónusok is megjelenhetnek. Ezek nem mindig kiszámítható hatások, de épp ez az egyik oka annak, hogy két azonos beállítással készült Polaroid sem feltétlenül néz ki ugyanúgy.
Ez technikai korlát is, nem csak romantikus tulajdonság. Ha fontos eseményt dokumentálok, és biztosan használható képre van szükségem, nem kizárólag Polaroidra bízom a dolgot. Kevés a rendelkezésre álló kép, a film drága, és az expozíció eredményét nem lehet azonnal ellenőrizni. A Polaroid nem a legolcsóbb vagy legkiszámíthatóbb eszköz a fotózásra. Viszont olyan munkafolyamatot ad, amelyben a bizonytalanság nem feltétlenül hiba.
Nem digitális tökéletességet ígér
A digitális fényképezésben megszoktuk, hogy egy pillanat alatt visszanézhetünk mindent. Ha rossz az expozíció, készül még tíz változat. Ha valaki pislog, újra lehet próbálni. Ez hasznos, és nincs semmi értelme úgy tenni, mintha a digitális kontroll valamilyen ellenség lenne. Sok helyzetben pontosan erre van szükség.
A Polaroid más értéket kínál. A képeinek sajátos színvilága, a finom textúrája, a néha furcsa fénykezelése és a fehér keret fizikai jelenléte együtt olyan tárgyat hoz létre, amely több egy fájlnál. Nem feltétlenül technikailag jobb, sőt sokszor kimondottan tökéletlen. De éppen a hibái miatt tud személyes lenni.
Egy digitális képet könnyű lemásolni, elküldeni, szerkeszteni vagy egyszerűen elveszíteni több ezer másik fotó között. Egy Polaroidból általában egyetlen eredeti van. Meg lehet fogni, fel lehet ragasztani a falra, oda lehet adni valakinek. Egy portré esetében ennek külön súlya van. A lefotózott ember nem csak szereplője marad a képnek, hanem rögtön meg is kaphatja annak egyedi példányát.
Kísérletezés, nem vizsga
A Polaroid számomra azért maradt érdekes, mert nem kér steril tökéletességet. Lehet vele kísérletezni fénnyel, közeli portrékkal, tükröződésekkel, elrontott vakuval, erős napsütéssel vagy éppen azzal, hogy milyen hangulatot ad a hideg. Egyes próbálkozások látványosan nem működnek. Másokból viszont olyan kép lesz, amelyet digitálisan talán meg lehetne közelíteni, de pontosan újraalkotni nem.
Ez a gép vezetett tovább a klasszikus filmes fényképezéshez, később pedig az Instax Mini és Wide formátumokhoz is. Az Instax sok helyzetben kiszámíthatóbb és gyorsabb, ami nem hátrány. A Polaroid viszont megőrzött valamit abból a lassabb, kissé szeszélyes élményből, amely miatt először megfogott az instant fotózás.
A hűtőmön még mindig ott van az a kiégett első kép. Emlékeztet rá, hogy a fényképezésben nem mindig az a legjobb pillanat, amikor mindent tökéletesen kézben tartunk. Néha az is elég, ha nem dobjuk ki túl korán azt, aminek még idő kell.
