Az első részben az Instax 1998-as indulásáról, valamint a Fujifilm korai próbálkozásairól volt szó. A vállalat egy régi műfajnak keresett új helyet, miközben a Polaroid neve még mindig szinte egyet jelentett az instant fotóval. A kezdeti növekedés azonban rövid életűnek bizonyult. Néhány évvel később olyan technológiai váltás érkezett, amely az Instax egyik legfontosabb ígéretét egyszerűen elvette tőle.
A digitális fotózás megváltoztatta az "azonnal" jelentését
Az instant fényképezés vonzereje sokáig könnyen érthető volt. Megnyomtad a gombot, a gép kiadta a képet, és rövid várakozás után ott volt a kezedben a kész fotó. Nem kellett filmet laborba vinni, napokat várni, majd reménykedni abban, hogy a nyaralás felvételei egyáltalán sikerültek.
Az ezredforduló után a digitális kompakt fényképezőgépek pontosan erre a problémára adtak másfajta választ. A kijelzőn azonnal meg lehetett nézni a képet. Ha bemozdult, sötét lett vagy valaki éppen pislogott rajta, törölni lehetett, és készülhetett egy új. Nem fogyott a film minden exponálással, és a fotók számítógépre másolhatók, elküldhetők vagy később kinyomtathatók voltak.
Mai szemmel ezek a korai digitális gépek néha komikusan lassúnak és gyenge felbontásúnak tűnnek. Akkor viszont a használatuk felszabadító volt. Nem a technikai tökéletesség miatt, hanem azért, mert a bizonytalanság nagy része eltűnt a fényképezésből. Az instant képnél a végeredmény ugyan gyorsan elkészült, de még mindig vártál a vegyi hívásra, és egy rossz expozíció valódi, pénzbe kerülő hiba maradt.
Ehhez jöttek a korai kamerás mobiltelefonok. Kezdetben ezek képminősége szerény volt, finoman szólva is, de mindig kéznél voltak. A fényképezés lassan levált a külön fényképezőgépről, és a hétköznapi kommunikáció részévé vált. Az instant technika hirtelen két irányból kapott ütést. A digitális kompakt gép rugalmasabb eszköz lett, a telefon pedig kényelmesebb.
A Fujifilm adatai szerint az Instax éves eladásai 2002-ben elérték az egymillió darabot. Ez önmagában nem jelentette azt, hogy a termékcsalád biztonságban van, de mutatta, hogy a rendszernek volt piaca. A következő évek viszont nagyon gyorsan átírták ezt a képet.
2004 és 2006 körül az éves eladás nagyjából százezer darabra esett vissza. Ez megközelítőleg 90 százalékos visszaesés néhány év alatt. Egy ilyen görbe nem egyszerűen rossz negyedéveket jelent, hanem azt a helyzetet, amikor egy gyártónak komolyan fel kell tennie a kérdést! Van-e értelme fenntartani a terméket, a filmellátást és a hozzá kapcsolódó gyártási kapacitást?
Az instant rendszer különösen sérülékeny üzlet. Nem elég néhány fényképezőgépet eladni. Filmre is szükség van, méghozzá folyamatosan, megfelelő minőségben és elfogadható áron. Ha kevés a felhasználó, drágább és kockázatosabb a gyártás. Ha a film drága vagy nehezen beszerezhető, még kevesebben vesznek gépet. Ez egy kellemetlen kör, amelyből nem sok termék jön ki sértetlenül.
A Polaroid bukása rossz előjel volt
A műfaj egészének állapotát jól jelezte a Polaroid helyzete. A vállalat 2001-ben csődvédelmet kért. Ez már önmagában erős jelzés volt egy olyan márkától, amely évtizedeken át az instant fényképezés legismertebb szereplője volt. A Polaroid nem csak fényképezőgépeket adott el, hanem egy sajátos fényképezési élményt is.
2008-ban a Polaroid bejelentette, hogy leállítja saját instant filmjeinek gyártását. A döntés sokak számára majdnem halálos ítéletnek tűnt az egész kategóriára nézve. Ha még a piac történelmi központja sem tudja fenntartani a filmgyártást, mi maradhat a kisebb szereplőknek?
Fontos különbség, hogy a Polaroid későbbi története nem ért teljesen véget itt. Más szereplők, köztük az Impossible Project, később megpróbálták életben tartani a kompatibilis filmeket és a formátum örökségét. De 2008-ban ezt még nem lehetett biztos megmenekülésként látni. Akkor inkább az látszott, hogy egy egész fotós korszak zárul be.
Miért tartotta életben a Fujifilm az Instaxot?
Kívülről nézve egyszerű lenne azt mondani, hogy a Fujifilmnek le kellett volna állítania az Instaxot. A számok alapján ez nem lett volna meglepő döntés. Csakhogy a vállalatnak közben a hagyományos fotófilmes üzletág sokkal nagyobb visszaesésével is szembe kellett néznie, és nem minden filmes terméket kezelt ugyanúgy.
Az Instax gyártása a mélyponton is megmaradt. Nem azért, mert már látszott volna a későbbi siker, hanem mert a Fujifilm továbbra is keresett egy működő helyet a filmalapú termékeknek az átalakuló piacon. Ez nem romantikus hűségnek tűnik, inkább óvatos üzleti kitartásnak. Egy működő rendszer, még ha kicsi is, többet érhet annál, mint amit egy idő előtt bezárt gyártósor után valaha újra fel lehet építeni.
A döntésben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy az Instax nem pontosan ugyanazt adta, mint a digitális fényképezés. A digitális kép gyorsabb, olcsóbb és sokszorosítható. Az instant fotó ezzel szemben egyetlen fizikai tárgy. Oda lehet adni valakinek, rá lehet írni a szélére, fel lehet tenni a falra, és nincs belőle végtelen, teljesen egyforma változat. A 2000-es évek közepén ez még kevésnek bizonyult a széles piachoz, de a különbség valójában nem tűnt el.
2002 és 2008 között az Instax jövője bizonytalan volt. Az eladások a korábbi szint töredékére estek, az analóg fotózás piaca zsugorodott, a Polaroid pedig leállította saját filmgyártását. Akkor nehéz lett volna magabiztosan azt állítani, hogy az instant fotózás néhány év múlva újra széles közönséget talál.
A fordulat csírái mégis már ebben az időszakban megjelentek. A digitális világ egyre több képet termelt, de egyre kevesebb fizikai emléket hagyott maga után. A következő rész arról szól majd, hogyan lett ebből a hiányérzetből, az okostelefonok és a közösségi média korában, az Instax váratlan visszatérésének egyik alapja.
