Az Instax ma könnyen tűnhet olyan terméknek, amely mindig is ott volt a boltok polcain, pasztellszínű műanyag házban, bulik és kirándulások kellékeként. Valójában a rendszer 1998-as indulása egy jóval régebbi történet folytatása volt. A Fujifilmnek már volt tapasztalata az azonnali fotózással, de a saját útját csak akkor kezdhette járni, amikor technikailag és üzletileg is ki tudott lépni a Polaroid árnyékából.
A Fujifilm nem az Instaxszal lépett először az instant fényképezés világába. Az 1980-as évektől Japánban Fotorama néven forgalmazott azonnali fényképezőgépeket és filmeket, például a System 800 és 810 családot. Ezek a rendszerek a Polaroiddal kötött licencmegállapodás hátterével készültek. A Fuji így használhatott olyan technológiát, amelyre akkoriban a Polaroidnak erős szabadalmi és piaci pozíciója volt.
A licenc azonban nem puszta technikai formalitás volt. A Fuji a megállapodás miatt nem értékesíthette ezeket a rendszereket Észak-Amerikában és Európában. A Fotorama ezért alapvetően japán belpiacos termék maradt, még akkor is, ha maga a gyártó már régóta globális szereplő volt a fotóiparban. Egy működőképes termékvonal önmagában kevés, ha a legfontosabb piacokra nem vihető ki.
Ezért az Instax fejlesztése nem egyszerű modellfrissítésként értelmezhető. A Fujifilmnek saját, nemzetközileg is értékesíthető instant rendszerre volt szüksége. Olyan filmre, gépekre és gyártási háttérre, amelyek nem egy konkurens üzleti keretei között mozognak. A cél elég földhözragadt volt. Legyen egy rendszer, amelyet a Fuji maga fejleszt, maga alakít és világszerte forgalmazhat.
1998 és a tudatosan más közönség
Az első Instax Mini fényképezőgép és a hozzá tartozó film 1998-ban jelent meg Japánban. Ez már a digitális fotózás hajnalán történt. A digitális gépek még drágák voltak, a felbontásuk gyakran szerény, az otthoni képmegosztás pedig messze nem volt olyan magától értetődő, mint később. Az instant fotózásnak így maradt tere, de nem a hibátlan részletesség ígéretével.
A Fujifilm nem a profi fotósokat célozta. Az Instax Mini elsősorban japán tizenéveseknek és fiatal nőknek készült, köztük a Gjaru szubkultúra tagjainak is. Ebben a közegben fontos volt az öltözködés, az önkifejezés, a baráti társaság látványos dokumentálása és a személyes tárgyak díszítése. Egy azonnal kézbe vehető kép nem csupán fénykép volt, hanem ajándék, emlék, üzenet vagy éppen egy füzetbe ragasztható tárgy.
Ez a pozicionálás ma kézenfekvőnek látszik, akkor azonban eltért a klasszikus fényképezőgép-ipari gondolkodástól. Az Instax értéke nem az volt, hogy kivált egy komoly fényképezőgépet. Inkább azt adta, amit a laborba küldött film és a korabeli digitális workflow nem tudott ilyen közvetlenül. Egy fizikai képet a pillanat után nagyjából másfél perccel.
A Mini film teljes mérete 86 x 54 milliméter, maga a képfelület ennél kisebb. A forma nagyjából hitelkártya-méretű, és ez fontos része volt a koncepciónak. A képek elfértek pénztárcában, iskolai füzetben, naplóban vagy levélben. Ma sokan telefon tokja mögé csúsztatják őket, de ez természetesen már egy későbbi használati szokás, nem az 1998-as tervezési brief része.
A formátum jól kapcsolódott a japán Purikura fotófülkék kultúrájához is. Ezek a gépek játékos, gyakran díszíthető baráti portrékat készítettek, amelyeket matricaként lehetett hazavinni és cserélgetni. Az Instax nem ugyanazt csinálta, hiszen nem egy automatizált fülke volt, de ugyanarra az igényre reagált. A kép legyen kicsi, személyes, megfogható és társas helyzetben azonnal használható.
A Mini kompromisszuma egyértelmű volt. Egyetlen portréhoz vagy közeli pillanathoz jól állt a kis kép, de több embernél, belső térben vagy tájképnél gyorsan szűkössé vált. A Fuji erre nem egy nagyobb Mini géppel válaszolt, hanem külön formátumot épített mellé.
Az Instax Wide 1999-ben érkezett, egy évvel a Mini után. A film 108 x 86 milliméteres, a szélesebb képarány pedig lényegesen több helyet ad a jelenetnek. A különbség nem pusztán számháború. Egy családi asztal, egy kisebb csoport, egy rendezvény vagy egy utcakép esetében a Wide kevésbé kényszeríti a fotóst arra, hogy mindent túl közelről próbáljon megoldani.
A rendszer első Wide fényképezőgépe, az Instax Wide 100, ezt a funkcionális irányt tükrözte. Nagy, szürke, robusztus műanyag gép volt. Nem különösebben kecses, és valószínűleg senki nem azért tett rá vágyakozó pillantást, mert olyan elegáns, mint egy régi távmérős fényképezőgép. Cserébe két fókusztartományt, automatikus vakut és egyszerű, megbízható működést adott.
A Wide 100-nak ma is van másodpiaci közönsége, részben azért, mert sok példány még működik, részben azért, mert a Wide film továbbra is hasznos, ha a kép tényleg többet akar mutatni egy arcnál. A Mini hordozhatóbb és személyesebb volt, a Wide inkább közös emlékekhez, eseményekhez és dokumentáló jellegű képekhez illett. A két formátum nem kioltotta, hanem kiegészítette egymást.
Az első modellek kijelölték az irányt
Az 1998-as Instax Mini 10 lekerekített, futurisztikus formája egyértelműen távolodott a komoly fényképezőgép esztétikájától. A gép tárgyként is része volt a használatnak. Nem kellett úgy kinéznie, mint egy professzionális eszköznek, mert nem annak készült. A cél az volt, hogy könnyen elővehető, megosztható és társaságban is természetes kellék legyen.
A Mini 10 és a Wide 100 együtt már az induláskor megmutatta, hogy a Fujifilm nem egyetlen divatterméket épít. Két eltérő használatra adott választ, közös filmtechnológiával és világos szerepekkel. Ez a rendszerlogika később sokkal értékesebbnek bizonyult, mint bármelyik korai készülék önmagában.
Az Instax első éveinek tanulsága egyszerű. A Fuji nem a Polaroid másolatát próbálta világszerte eladni. Saját formátumokat, saját közönséget és saját használati helyzeteket keresett. A Mini a személyes, gyorsan cserélhető emléket tette középpontba, a Wide pedig meghagyta a teret azoknak a képeknek, amelyekbe több ember, több környezet és egy kicsit több történet fér bele.
