Sokáig a Polaroid volt nálam minden olyan alkalmon, ahol emberek, zene és némi kiszámíthatatlanság is akadt. Szeretem benne, hogy nem akar túl tiszta vagy túl pontos lenni. A képeknek van anyaguk, idejük és néha hibájuk is, de ettől gyakran többet mondanak, mint egy telefonos fotó, amelyik öt perc múlva eltűnik az üzenetek között.
Amikor betelt az első Polaroid albumom, a romantikus része mellé odaért a józan matek is. Nem maga a fényképezőgép volt a drága, hanem minden egyes gombnyomás. Aztán rájöttem, hogy a költségeket nem is kizárólag én növelem, hanem a csillogó szemű ismerősök, akik teljesen érthető módon rögtön haza akarják vinni a frissen elkészült képet.
A Polaroid, mint közösségi esemény
Az azonnali fénykép különös tárgy. Amikor egy Polaroid előbújik a gépből, mindenki megáll egy pillanatra, és nézi, ahogy lassan kialakul rajta valami. Egy digitális képnél ritkán történik ilyen. Ott általában készül még három változat, valaki belenagyít, aztán mindenki továbbmegy.
Eleinte nagylelkűen osztogattam a képeket. Jó érzés volt látni, hogy valaki azonnal a kabátzsebébe teszi, a telefontokja mögé csúsztatja, vagy később elküldi, hova ragasztotta fel. Csakhogy egy Polaroid 600-as kazetta nyolc képkockát ad, és a hazai bolti árak mellett egy kép nagyjából 900-1000 forintra jöhet ki. Az árak boltonként és akcióktól függően változnak, de a nagyságrend ettől még elég egyértelmű.
Ezután bevezettem egy egyszerű szabályt. Egy 16 képes, dupla kazettányi fotóból legfeljebb egy vagy két képet adok oda. A többi marad nálam, mert én vettem a filmet, én cipelem a gépet, és azért szeretném, ha nekem is maradna emlék az estéről. A közeli barátok ezt gond nélkül elfogadták. Nem különösebben bonyolult társadalmi szerződés.
Az a pár eltűnt kép
Egy buliban aztán valaki kifigyelte, hova teszem a már elkészült fotókat. Nem dramatikus történet, nem történt nagy jelenet, csak később, otthon tűnt fel, hogy hiányzik néhány kép. Volt sejtésem, ki vihette el őket, de bizonyítékom nem volt, és nem akartam egy pár ezer forintos filmkocka miatt nyomozós estét szervezni.
Elengedtem a dolgot. Inkább azt a következtetést vontam le, hogy a Polaroid túl értékes kellék lett ahhoz, hogy gondtalanul körbejárjon egy zsúfolt társaságban. Nem azért, mert a képeknek nem örülnek, hanem épp ellenkezőleg. Túl nagy a kísértés, hogy valaki magával vigye őket, akár kérdezés nélkül is.
Ekkor kezdtem olcsóbb, kevésbé féltett alternatívát keresni a társasági fotózáshoz. Olyat, amelyet oda lehet adni másnak, nem tragédia, ha kap egy karcot, és amelynek minden elkészült képe nem igényel külön pénzügyi értekezletet.
Használt Instax keresése a zsibvásár előtt
A Fuji Instax Mini rendszer kézenfekvő választásnak tűnt. Használtan a régebbi Mini 7s és Mini 8 modellek jellemzően 15-20 ezer forint körül mozogtak az online hirdetésekben, legalábbis azok között, amelyek működőképesnek tűntek és nem egy rejtélyes fiók mélyéről kerültek elő. Ez még vállalható belépő, de rendszeresen járok zsibvásárra, így inkább kivártam a hétvégét.
A zsibvásári vásárlásnak megvan a maga kockázata. Egy fényképezőgép külső állapota nem mond el mindent az elektronikáról, az exponálóról vagy az elemérintkezőkről. Cserébe kézbe lehet venni a tárgyat, megnézni a rekeszt, az elemtartót és azt, hogy a tulajdonos története mennyire áll össze. Ez nem laborvizsgálat, inkább gyakorlati hibaszűrés.
Végül egy megkímélt Instax Mini 8 került elém. Nem mai modell, és ezt sem a formája, sem a műanyag háza nem próbálja letagadni. Viszont azonnal látszott rajta, hogy nem szenvedett nehéz életet, és ami fontosabb, a mai napig kapható szabványos Instax Mini filmet használ. Nekem pont erre volt szükségem, nem ritka gyűjtői tárgyra.
Miért működik jobban bulikban
Az Instax Mini 8 két AA elemmel működik, ami kimondottan praktikus. Nem kell saját, nehezen beszerezhető akkumulátor miatt aggódni, és egy tartalék elem szinte semennyi helyet nem foglal. A gép egyszerű, robusztus műanyag burkolatot kapott. Nem prémium tárgyérzetet ad, de egy bulifotós gépnél ezt inkább előnynek érzem. Nem kell minden mozdulatnál úgy vigyázni rá, mintha porcelánból lenne.
A kezelés is gyorsan megtanulható. A Mini 8 a fényviszonyok alapján villogással javasol egy beállítást, a választást pedig a frontoldali tárcsával kell megtenni. Van beltéri, felhős, napos és erős napsütéshez való mód, valamint egy Hi-key állás, amely világosabb, lágyabb portrékat céloz. Ez nem teljes manuális vezérlés, a gép inkább irányított egyszerűséget kínál. Cserébe egy laikus barát kezébe is odaadható anélkül, hogy hosszú magyarázat kellene hozzá.
A filmköltség itt változtatja meg igazán a helyzetet. Instax Mini dupla csomagban egy kép gyakran körülbelül 350-400 forintra jön ki Magyarországon. Egy kazettában tíz kép van. Ez még mindig nem olcsó a digitális fotózás nullához közeli képköltségéhez képest, de jóval kedvezőbb a Polaroid 600-nál. Ha egy este során több képet odaadsz, a különbség már nem elméleti.
Az Instax kémia ráadásul gyors és általában kiszámítható. A kép nagyjából 90 másodperc alatt kialakul, és a kidobás után nem kell gondosan fénytől óvni. Ez rendezvényen sokat számít. Elkészül a fotó, valaki megfogja, nevet rajta, majd már mehet is tovább. A Polaroid várakozása továbbra is szerethető rituálé, de egy hangos, zsúfolt helyen az Instax tempója sokkal jobban illik a helyzethez.
Kisebb kép, más szerep
Az Instax Mini képterülete 62 x 46 milliméter, a teljes kártya 86 x 54 milliméteres. Ez lényegében hitelkártya-méret. A Polaroid nagyobb felülete vizuálisan erősebb, több teret hagy a jelenetnek és a hibáknak is. Az Instax Mini ezzel szemben inkább személyes tárgy. Befér tárcába, telefontok mögé vagy egy kabátzsebbe.
Ennek ára van. A Mini formátumon a csoportképek és a távoli részletek könnyen zsúfolttá válnak, a vaku pedig közelről hajlamos keményen megfogni az arcokat. Nem ez a rendszer, amit egy gondosan épített dokumentarista sorozathoz választanék. Viszont két-három emberhez, gyors portréhoz és spontán pillanatokhoz meglepően jól passzol.
A Polaroidot nem cseréltem le teljesen. Ha olyan helyre megyek, ahol tudatosabban akarok fotózni, és a képek inkább nálam maradnak, továbbra is azt viszem. Az Instax Mini 8 viszont levette rólam azt a terhet, hogy minden átadott kép után fejben számolgassak. Azt lehet használni, adni, néha elrontani is.
Ez a gondtalanabb használat végül jobban beszippantott, mint vártam. Miután a Mini bevált, elkezdtem nézegetni az Instax Wide nagyobb formátumát is. A kisebb rendszer megoldotta a bulik problémáját, de közben felébresztette a kíváncsiságot, milyen lenne ugyanez több helyen a képen. Az már tényleg egy másik történet.
