A zsibvásár az analóg fotózás egyik legszórakoztatóbb, egyben legveszélyesebb mellékága. Egy asztal végén poros családi tárgyak, régi rádiók és fél pár cipők között lapulhat egy használható fényképezőgép, a következő dobozban pedig egy gondosan elhelyezett pénznyelő. Jártam már mindkét oldalon. Egy jó piaci kör után úgy érzem, mintha régészeti leletet mentettem volna meg, egy rossz után pedig hazaviszem a tanulságot, ami általában meglepően nehéz és fémházas.
A bolhapiacozásban nem az a lényeg, hogy mindenáron olcsón vegyünk valamit. Az igazán jó fogás olyan eszköz, amelynek van esélye a használható életre, és amelyet tényleg szeretnénk kipróbálni. Ehhez kell némi típusismeret, türelem és az a ritka képesség is, hogy ott tudjunk hagyni egy látszólag ellenállhatatlan roncsot.
Egy 4000 forintos meglepetés
A legnagyobb fogásom egy 1936-os Reflex-Korelle volt, amelyet 4000 forintért túrtam egy vegyes dobozból. Már maga a gép is érdekes darab, de rajta volt egy ritkább Carl Zeiss objektív is. Utólag, amikor utánanéztem a használtpiaci hirdetéseknek és az eladott példányoknak, az derült ki, hogy együtt 100 ezer forint feletti értéket képviselhetnek.
Ez nem azt jelenti, hogy minden régi, német feliratú fényképezőgép aranybánya. A ritkaság, az állapot, a működés és a kereslet együtt számít. Egy hibás zár, egy ködös objektív vagy egy hiányzó alkatrész gyorsan elviszi az érték jelentős részét. A Korelle inkább szerencsés találat volt, nem megismételhető üzleti terv.
Volt viszont egy közel 20 ezer forintos vétel is, amelyről azt hittem, remek üzlet. A helyszínen nem tűnt teljesen reménytelennek, otthon viszont kiderült, hogy a hibák nem egyetlen javítást, hanem hosszú és drága problémaláncot jelentenek. Végül alkatrészként továbbadva nagyjából nullára kijöttem. Ez sem tragédia, de jó emlékeztető arra, hogy a kedvező ár önmagában nem érték.
Három szabály, ami visszafogja a lelkesedést
Az első szabályom egyszerű. Nem veszek olyat, amiről semmit sem tudok. Nem kell fejből ismerni minden záridőt vagy gyártási évet, de legalább azt érdemes tudni, milyen rendszerről van szó, található-e hozzá film, elem, objektív vagy javító. Ha egy gép teljesen ismeretlen, a telefonos gyors keresés sokat segíthet. Ha erre nincs lehetőség, a bizonytalanságot az árnak kell tükröznie.
A második szabály a költési limit. Egy piaci körútra nálam általában 15-20 ezer forint a plafon. Ez nem azért van, mert ezen összeg fölött minden vásárlás rossz, hanem mert a lelkesedés könnyen átveszi az irányítást. Egy 3000 forintos kockázat még lehet érdekes kísérlet. Öt hasonló kockázat már egy olyan polcot eredményez, amelynek a tartalma inkább alkatrészraktár, mint fényképezőgép-gyűjtemény.
A harmadik az etikus alkudozás. A zsibvásárban természetes, hogy az első ár nem feltétlenül a végső ár. Az alkudozás akkor működik jól, ha beszélgetés, nem pedig megalázó előadás. Meg lehet mondani, hogy egy gép hibás, hiányzik a kupakja vagy bizonytalan a működése, és lehet erre reális ajánlatot tenni. Attól, hogy valaki nem ismeri pontosan egy tárgy értékét, még nem kell néhány száz forintért elvenni tőle egy komolyabb darabot.
A doboz mélyén néha tényleg van valami
A legjobb tárgyak nem mindig a vitrines asztalon várnak. 500 forintos vegyes dobozból került hozzám Minolta SRT-101b egy érdekes Cosina 28-105 mm f/2.8-3.8 objektívvel. Máskor egy Polaroid OneStep Express, egy 200 forintos Polaroid 636 CL, illetve egy 1000 forintos Instax Wide 100 akadt a kezembe. Ezeknél a gépeknél sokszor a piszkos külső ijesztőbb, mint a valódi hiba.
Az instant gépek ebből a szempontból gyakran kisebb kockázatot jelentenek, mint egy összetett mechanikus tükörreflexes gép. Sok klasszikus Polaroid működése kifejezetten egyszerű, és az áramellátást a filmkazettában lévő elem biztosítja. Emiatt nem feltétlenül végzetes, ha a gép hosszú ideig állt elem nélkül. Ettől még lehet gond a filmtovábbító görgővel, a korrodált érintkezőkkel vagy az objektív gombásodásával, de kevesebb az egymásra épülő mechanikai hibaforrás.
Négy gyors ellenőrzés vásárlás előtt
Először mindig nézz át az objektíven fény felé tartva. Nyitott rekesznél jobban látszanak a belső hibák. A kevés por általában nem gond, de a pókhálószerű gombásodás, az erős ködösség, a mély karc vagy a ragasztóréteg leválására utaló szivárványos, opálos folt már komoly figyelmeztetés. Ezek javítása néha lehetséges, de nem kezdő délutáni projekt.
Ezután mozgassuk meg a rekeszgyűrűt, és ha lehet, nézzük meg a lamellákat is. Szárazon, gyorsan és egyenletesen kell mozogniuk. Az olajos lamellák összeragadhatnak, és az automatikus rekeszvezérlés sem fog megbízhatóan működni. Egy régebbi objektívnél ez gyakori hiba, nem szégyen, csak az árból és a javítási kedvből is le kell vonni.
Az elemtartót is érdemes kinyitni, még akkor is, ha az eladó szerint a gép biztosan működik. A zöldes vagy fehéres lerakódás kifolyt elemre utal. Kisebb felületi korrózió tisztítható, de a mély, porladó korrózió kockázatos. A helyszínen nem kell teljes restaurátor-műhelyt nyitni, elég felmérni, hogy a hiba láthatóan az érintkezőkre korlátozódik-e.
Végül ellenőrizzük a zárat. Nyissuk ki a hátlapot, húzzuk fel a gépet, és próbáljuk ki B időn, valamint a leghosszabb és legrövidebb záridők valamelyikén. Vászonredőny esetén lyukakat, gyűrődést vagy egyenetlen futást keressünk. A zár hangja önmagában nem diagnózis, de ha a redőny nem fut végig, vagy a mechanika megakad, azt nem érdemes optimista értelmezéssel helyettesíteni.
A jó fogás nem mindig a legdrágább
A zsibvásárban a tudás nem öli meg a spontán felfedezés örömét, inkább megvédi. A legjobb vételeim nem feltétlenül azok voltak, amelyek a legtöbbet érhették, hanem amelyekből végül kép is született. Egy karcos, de működő instant gép vagy egy egyszerű filmes váz sokkal többet adhat, mint egy ritka, de örökké javításra váró vitrinlakó. Ha pedig mégis mellényúlunk, legalább lesz egy új történetünk arról, miért kell legközelebb belenézni abba az elemtartóba.
